Fantasztikus irodalom

2540-ben ​a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer már az Életnél is több, a holtig tartó ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat – művészet, hit, az önmagáért való tudás – mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, úgymond, többet akar – Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát –, az nem akar mást, mind a boldogtalanságot.
Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával – mondjuk egy Szép új világ című könyvvel.

„Tizennyolc tökéletesen egyforma, Gamma-zöld egyenruhás, göndör, gesztenyebarna hajú lány vizsgálta meg az összeszerelt gépeket, melyeket aztán harmincnégy kurta lábú, balkezes, Delta-mínusz férfi ládákba pakolt, és végül hatvanhárom kék szemű, lenszőke és szeplős félidióta Epszilon az odakint várakozó teherautókra és kamionokra rakott.
– Ó, szép új világ… – a Vadember azon kapta magát, hogy Miranda szavait ismétli újra meg újra, mintha csak az emlékezete akarna gonosz tréfát űzni vele.
– Ó, szép új világ, melyet ily emberek laknak.”

Színes, izgalmas világ tárul az olvasó elé ebben az utópisztikus-fantasztikus novellagyűjteményben: egy bolygó lakosságának tragédiája és megmenekülése; egy lelki erőfeszítés története, amellyel a majdani emberiség egy ifjú képvieslője megszabadul az elavult geocentrikus világnézettől; egy XXV. századbeli űrhajós visszatérése hatezer éves útja után a kozmoszból a Földre, ahol kortársai közül természetesen senki nem él már. Hogyan állják meg a helyüket a gyökeresen megváltozott életkörülmények és társadalmi viszonyok között ezek az emberek? A küzdelem formája mindig más és más, de lényege azonos: az emberi értelemnek a világmindenség kozmikus méretű erővonalai és roppant energiazónái között is diadalmaskodnia kell.

Az óriás Meszklin bolygón, ahol a gravitáció a földihez képest több százszoros, egy kutatórakéta – a felbecsülhetetlen értékű adatokkal – nem tud felszállni, a földi űrhajósok sem tudják megközelíteni. Szerencsére akad egy vállalkozó kedvű meszklinita – 40 cm hosszú és 5 cm átmérőjű kis lény –, aki felderítő-kereskedő, egy tengerjáró hajó kapitánya, s mi sem ésszerűbb számára, mint hogy északról a déli sarkig elmenjen a Repülők rakétájához. Persze … ha ebből neki is származik valami haszon! Az emberi és a nem emberi értelmes lények remek összmunkája és a hosszú úton a sok izgalmas kaland, tapasztalat meghozza az eredményt – miközben az olvasó úgy megszereti a kis lényeket, hogy sajnál tőlük elválni.

Luigi Menghini nevét hiába keresnénk a lexikonokban: az olasz író első regényét tartja kezében az olvasó. A science fiction műfajának klasszikus hagyományait követi: háborús kaland éppúgy, mint robotszemélyzet, de megjelenik egy titokzatos kék pasztilla is, mely gondolatátvitel útján egy egész galaxis életét képes megváltoztatni. E galaxis létének egyik fordulópontjáról szól a regény izgalmasan, okosan.

Eredeti cím: Reazione a catena

A távoli Androméda csillagkép irányából rádióüzenet érkezik a Földre, az üzenet alapján óriáskompjutert építenek, mely aztán megteremti Andromédát, a gyönyörű földi lányt, aki a távoli, magasan fejlett civilizáció összekötője. Az ismeretlen idegenek hatalmas tudásanyaga áramlani kezd a Föld felé, ebből aztán számtalan veszélyhelyzet támad, Földünket katasztrófa fenyegeti. Csak a tudósok elszánt csoportja veszi fel a harcot, s igyekszik elhárítani az Androméda okozta katasztrófát…

Egy fiatal fizikus, akinek a nem is oly távoli jövőben magánélete totális válságba jutott, szinte minden energiáját a tudományos kutatásba fekteti, s részt vesz az időszimulátor megalkotásában. Annak ellenére, hogy a gép még nem tökéletes, mégis úgy dönt, hogy egy lapra tesz fel mindent, s vállalkozik egy időutazásra a jövőbe: menekülni szeretne saját megoldatlan problémái, élete csődtömege elől, feledni szeretne mindent. Indulása után azonban a gép időzárlatba kerül, s a jövő helyett egy olyan időzónába kerül, ahonnan úgy tűnik, nincs számára végképp kiút.

A ​körte formájú, sok millió éves, apró termetű ősbotanikus túl kíváncsinak bizonyul, amikor az 1000 évenként a Földön növényeket gyűjtő űrexpedíció ismét a mi bolygónkat kutatja. A földi hatóságok megriasztják a szelíd utazókat, s a sietve menekülő űrhajóról lemarad E. T., az ősöreg extraterrersztriális űrmanó. Szívfénye egy közeli házhoz vezeti. Nem kell csalódnia, a család – a kis Elliott és a jeles kutya vezérletével – gondjaiba veszi. Mulatságos kalandok sorozata veszi kezdetét, mert csak a gyerekek tudhatnak a kozmikus virágvarázsló földi jelenlétéről. Vajon észrevétlen maradhat-e a házban E. T., amíg a gyerekek segítségével megteremti az összeköttetést a távoli Parancsnokkal? Erről szól a regény, amelynek címszereplő űrmanója először Steven Spielberg világhírű filmjében hódította meg a közönséget. William Kotzwinkle jóvoltából a film eredeti forgatókönyvét most remek sci-fi regény formájában is olvashatjuk. A számtalan mulatságos kaland olvasva sem kevésbé szórakoztató, s a gyerekek hősies küzdelme az elesett, segítségre szoruló, magányos űrtörpéért elsősorban a felnőttek számára szolgál tanulásgokkal.

Mintha ​egy sötét színű márványoltár fölött, a félhomályban hirtelen megszilárdult volna a füst- és ködfelhő, a különös, zöldes, remegő fény, mely életet lehelt belé, egyszerre nyugtalanító, ektoplazmikus jelleget kölcsönzött a látványnak. Mintha a gonosz ártó jelenlétének borzongása érződött volna a Végállomás levegőjében, melynek óriási csarnoka egy ókori erődítmény alatti, egyetlen gigantikus sziklatömbből kifaragott, kolosszális méretű templomhoz hasonlított inkább; sem hamisnak tűnő berendezése, mely akár egy tekintélyes nagyságú önellenőrzési központnak is beillett volna, sem a számítógépek előtt tevékenykedő technikusok serege nem tudta eloszlatni azt a furcsa benyomást, hogy itt minden sokkal inkább valamiféle fekete mágia titkos előkészületeit szolgálja, semmint a legfejlettebb technikát. Mintha a videoképernyőkön kirajzolódó bonyolult ábrák nem lennének egyebek, mint a démon megidézésének újmódi kellékei, a pentagrammák és a különböző kabalisztikus jelek pedig csupán arra szolgálnának, hogy személyesen is láthatóvá tegyék magát az ördögöt.

„Megölöm! – üvöltötte a Rém, aztán visszahátrált az ablaktól, és olyan erővel csapta be, hogy beleremegtek a szoba falai. Átrohant a szobán, és meggyújtotta a villanyt. A lány ájultan feküdt az ágyon, a haja sötéten terült szét a fehér vánkoson, nyaka, karja csupaszon fehérlett. A Rém kinyitotta a kis hallba nyíló ajtót, aztán azt is, amelyik a lépcsőházba vezetett. Lentről dörömbölés hallatszott, nyilván a rendőrség próbált bejutni a kapun. Hirtelen visszafordult. Minden mozdulata gyors volt, lendületes. Bement a szobába, egy nyikorgó, görgőkön mozgó karosszéket tolt a bejárati ajtóhoz. A karosszék döngve csapódott az ajtó deszkájához. Aztán felborította a karosszéket, és rácsukta a szobaajtót. Érezte, hogy a karosszék beszorul a két ajtó közé. Jobban el tudta barikádozni magát, mint remélte…”

„Elkésett ​utas már nem is reméli, hogy útra kelhet. Kihalt repülőtér – éppúgy lehetne irdatlan vidámpark vagy melegház is. Sztrájk? Sehol senki: se légiszemélyzet, se utasok. Aztán a semmiből mégis egy bájosan személytelen stewardess. A formaságokat mellőzve, ugyanakkor ellentmondást nem tűrően kalauzol a fedélzetre. Türelmetlen utastársak: mindkét nembeliek, nációk tarkasága tart a rejtelmes Madrapur felé. Miféle új ígéret földje? A hétköznapi szituáció egyre nyomasztóbb. Aztán mintha kibújna a szög a zsákból: terroristák fognak fegyvert a többi utasra. Kiderül, hogy a pilótafülke üres, a távolból, ismeretlen központból vezérlik a gépet, amely időnként kietlen, fagyos tájakon landol: ilyenkor mindig kiszáll néhány utas. Önszántából vajon? A majomszerű alsó arctáját restellő, a felsőbbik emberszabására bezzeg rátarti utas úgy írja le percről percre a kalandos röpülést, ahogyan megéli: élénken észleli környezetét és a történéseket, de megfejteni őket képtelen… Robert Merle hosszú pályáján kivívta a magyar olvasók szeretetét. Ez az 1981-ben kelt regénye már nem sci-fi ízű, baljós előérzetei sajnos igazolódtak: világterrorizmus, klímaváltozás… Találó jellemzései, szellemessége annál nagyobb hálára köteleznek.”

A regény antiutópia, amely nem távoli csillagrendszerekbe viszi el hőseit és olvasóit, hanem a nukleáris háborúban csaknem teljesen elpusztult Földre, amelynek lakói – a maroknyi túlélők törzse – a vadság állapotába visszasüllyedve vívják reménytelen harcukat az életért és az emlékezetért, hogy emlékezzenek arra a nyelvre, kultúrára és civilizációra, melynek már csak halvány nyomai maradtak. A száműzöttek kis csoportja azonban visszatér a Földre, hogy egykori vezetőjük, Gwandal világmodelljének tervei és utódai, a Kurátorok irányítása alatt megalapítsák Perfectopolist, a Tökéletes Várost. Kétezer esztendő telik el a nagy világkatasztrófa után, amikor a haldokló Kurátor egy fiatal vadembert nevez meg utódjául… Az érdekes, filzozófiai mondandót is rejtő regény mellé – főként magyar témájú – sci-fi elbeszélések, paródiák sorakoznak.

Robert ​Merle antiutópiájában halálos, de kizárólag a nemzőképes férfiakat fenyegető járvány söpör végig a világon. A kór a legnagyobb pusztítást az Egyesült Államokban végzi, ahol hamarosan egy férfigyűlölő elnökasszony kerül hatalomra. A fegyveres női milicisták által őrzött „védett zónák” egyikében, Blueville-ben tudósok kis csoportja kutatja a betegség ellenszerét – ők a címben szereplő „védett férfiak”.
A kutatást irányító Dr. Martinelli, miután megtudja, hogy az egyik szomszédos laborban egészen más jellegű kutatások folynak, kockázatos játszmába kezd, amelynek tétjét kezdetben valójában fel sem tudja mérni. Helyzetét tovább nehezíti, hogy vele van a fia, a tizenegy éves Dave is, s emiatt Martinelli igencsak sebezhető.
A doktor – és általában a férfiak – szerencséjére nem minden nő osztja az elnökasszony radikális nézeteit, és az ellenállásnak Blueville-ben is van egy titkos sejtje.
A járvány radikálisan átalakítja a társadalmat, s különösképpen a család intézményét, hiszen a férfiak tömeges pusztulása miatt a monogámia immár szinte bűnné válik. Ez számos tragikomikus incidenshez vezet, melyeket Merle megértő humorral tár az olvasó elé.