Krimi, akció, thriller

Szédületes iramú, forgatókönyvszerű sztori egy alig ismert, titoktartással védett világról, a hivatásos testőrök munkájáról, életéről és haláláról. Savage, Amerika egyik legképzettebb magas szintű védelmezője, egy bevetése során üldözői közt felismeri korábbi társát, a modern szamuráj Akirát, akit korábban a szeme láttára fejeztek le. Akira ugyanezt a döbbenetet éli át: ő Savage-et látta ugyanígy meghalni.

Megtörtént ​eseményeket, az 1977. január 17-én Utahban kivégzett kétszeres rablógyilkos Gary Gilmore történetét dolgozza fel Norman Mailer regénye, amely egyik percről a másikra az elmúlt évtizedek legnagyobb amerikai könyvsikere lett, és meghódította Európát is. Egy olyan ember története – mondja egy interjúban a szerző –, aki felnőtt éveit egyvégtében börtönben tölti, aztán kiszabadul, megismerkedik egy szép lánnyal, szenvedélyes szerelem szövődik közöttük; a kapcsolat szinte tökéletesnek indul, de aztán kudarcba fullad. Szakítanak. A férfi annyira elviselhetetlennek érzi a szakítást, hogy egy hétre rá két embert gyilkol meg két egymást követő éjszakán. Amikor visszakerül a börtönbe, újra egymásba szeretnek. Nos, úgy éreztem, ez a tragikus szerelmi történet annyira végletes, hogy a mai lélek számára már-már hihetetlen – hacsak nem rögzítünk minden apró részletet. A valóság – ha tüzetes vizsgálódásnak vetjük alá – titokzatos és megfoghatatlan. Azt hiszem, ez az, amihez a festészet már eljutott… úgy ahogy van, lefesti a realisztikus jelentet, hiszen már azáltal, hogy megmutatja, aláhúzza, benne a titokzatosságot. Ezért kell a fesztelen, kommentár nélküli bemutatás – csakis ezért. Az esztétikai parancs, ha létezett egyáltalán, arra korlátozódott: legyen életszerű a könyv. Hasonlítson jobban az amerikai életre, mint bármi, amit valaha létrehoztak. Nem hiszem, hogy jó író számára gyakran kínálkozik ilyen alkalom. Az efféle jó nyersanyag rendszerint az újságírók martaléka lesz. Szerencsém volt, mert egy velejéig amerikai és emellett Dosztojevszkij tollára kívánkozó figurával volt dolgom. S ha mindez nem lett volna elég, ez a férfi olyan lányba volt szerelmes, aki – nem félek kimondani – vérbeli amerikai hősnő, Ezért hát egy csöppet sem akartam regényesíteni. Az ilyen könyvtől rendszerint nem elsősorban a kínos precizitást várják el, de itt ez írói életösztön kérdése lett. Azt akartam, hogy az olvasó higgyen nekem. Tudtam, aranyat tartok a kezemben, de csak, ha van annyi eszem, hogy be nem aranyozzam,"

„Neumann az asztalra fektette a tenyerét. Lassan hátradőlt magas hátú, bőrbevonatú karosszékében. – Ez az eset vastag betűs címeket kap, teljesen mindegy, hogy baleset volt-e vagy gyilkosság… – Vagy öngyilkosság – szúrta közbe Lobenstein. – Nem öngyilkosság. Jörgensen sosem ölte volna meg magát. Nem az az emberfajta. És ha mégis, akkor a kocsival, háromszázzal a szakadékba. Vagy ejtőernyővel, amelynek nem húzza ki a zsinórját. Még a halálát is ki akarta volna élvezni. De egy híd az autópálya fölött… egyszerűen nevetséges! Majd meglátja: meggyilkolták.”
Egy frankfurti sztárriporter rejtélyes halála – Titokzatos gyilkosság a bolgár tengerparton. – A kiváló német krimiíró két regénye egy kötetben.

Egy fiatal orvosházaspár, Angela és David ideálisnak tűnő állásajánlatot kap egy festői szépségű, kisváros kórházában. Maga a hely, az éghajlat, a tiszta levegő pedig a szinte biztos gyógyulást ígéri tízéves kislányuk, Nikki számára, aki öröklött légzőszervi betegségben szenved. Kezdetben megvalósulni látszik Dávidék minden várakozása, egészen addig, amíg idilli boldogságukat meg nem zavarja a betegség – a kislány állapota váratlanul rosszabbra fordul – és még valami, ami a betegségnél is rosszabb: a rémület, aztán a bizonyosság, hogy ebben az idillben valami borzalom rejtőzik. Egy végzetes megoldás ami mindhármuk számára a halálos veszedelmet jelenti.

A ​nyílás éppen csak akkora volt, hogy befért a fejem, bár szilánkos oldalai beszorították a fülemet. Naftalin szagot árasztott, láthatatlan pókhálók csiklandozták az orromat és a szememet. Éppen azon voltam, hogy visszahúzom a fejemet, mert nem akartam továbbmenni, de akkor meghallottam egy hangot. Nem a fejemben szólalt meg és nem mögöttem, a fény felől jött, egyenesen a sötétből.
– Beau – suttogta – kiengednél játszani?
Vissza akartam húzni a fejemet a nyílásból, de úgy tűnt, mintha összeszűkült volna és nem tudtam magam kirántani. A sötétségbe meredtem. Elkezdtem feszegetni a kezemmel a nyílás szűk keretét. A cipőm orrával belerúgtam a talajba és megcsavarodtam, megpróbálva oldalról kiszabadítani a fejemet. Elakadt a lélegzetem. Bár sötét volt, lehunytam a szememet, mert attól féltem, hogy meglátom azt az akármit, ami suttogott.
– Játszani – suttogta a hang.
Egyre közelebb jött, akármi is volt, egyre közeledett. Éreztem a lélegzetét, olyan édeskés volt, mint a rothadó gardéniáké. Annyira édeskés, hogy rossz volt belélegezni a szagát. Úgy éreztem, mintha fojtogatnának. A szemem könnybe lábadt.
– Játszani.
Végül leszegtem az államat és sikerült a fejem többi részét kicsúsztatnom. Megcsapott a napfény és háttal beleestem a szederbokorba.
– Engedj ki játszani.