500 Forintos sarok

A ​Jeremy – újabb love story; alig egy hónap krónikája. Egy szeszélyes októberi napon Jeremyt, a tehetséges csellistát, a New York-i Negyvenhatodik utcai Művészképző másodéves tanulóját krétáért küldik. Krétát ugyan nem talál, de helyette az egyik teremben hatalmas tükör előtt megpillant egy lányt. A fekete dresszben táncoló, dús barna hajú, ragyogó szemű ismeretlent Susan Rollinsnak hívják, táncosnőnek készül, s éppen vizsgára gyakorol a korlátnál, Jeremy szeretné megszólítani, de nem tudja, hogyan kell, csúnyának és esetlennek érzi magát, néhány elhadart szónál több nem jön ki a torkán. Két hét múlva, sikeres szólóhangversenye után azonban legyűri félelmét, és megismerkedik a lánnyal. Ettől kezdve megváltozik minden, felgyorsulnak az események.
Két csetlő-botló, görcsökkel és félelmekkel, de tiszta vágyakkal teli, szeretetre éhes kamasz egymásra találásáról szól ez a történet. A hirtelen fellobbanó szerelem – legalábbis rövid ideig – feledteti velük a külvilág könyörtelen keménységét, s a két fiatal csak egymásra figyel, egymásért él. Susan és Jeremy kapcsolatába végül beleszól a felnőttek világa, ez az egy hónap azonban mindkettőjük számára életre szólóan meghatározó élmény marad.
A regényből készült Oscar-díjas filmet néhány éve itthon nagy sikerrel mutatták be.

A negyvennyolc éves filmporducer, Jesse Craig sok mindent tudott már az életről. Lubickolt a sikerben, letaglózták a csalódások, barátok, gyönyörű nők jöttek és mentek el mindörökre. És mégis a magány kisérte végig, szomorúság, amely feloldhatatlanná vált.
Aztán elment Cannes-ban,a fesztiválra, ahol felcsillant előtte az újrakezdés ígérete….

1957-ben ​jelent meg az Aranyketrec első kiadása, a hatvanas években további három magyar kiadás követte, s közben megjelent angol, német és szlovák nyelven is. Ifjúkori műveimet leszámítva, első könyvem volt, példányszámát tekintve kétségtelenül legsikeresebb. Bár egy elmegyógyintézet belső életéről szól, egyúttal mégis önéletrajz: annak az öt esztendőnek a története, amit feleségemmel együtt a „pusztán” töltöttem. A puszta szónak itt áttételes értelme is van, hiszen egyfajta emigrációt, önként vállalt – de a körülmények által kikényszerített – száműzetést jelent. Akikkel együtt éltem, azok is száműzöttek voltak, pontosabban számkivetettek: elmebetegek, akiket a társadalom kiközösített magából. Megpróbáltam közös sorsunkat széppé varázsolni, s ez a könyv arról szól: a varázslat sikerült. Húsz-huszonöt év távlatából úgy emlékezem vissza, nem is volt nehéz dolog széppé varázsolni a rámbízottak életét, épp csak emberség s csöppnyi jóakarat kellett hozzá; mégis, ahogy belelapozok a könyvbe, meglepődve látom: mennyit kellett küszködni azért, hogy emberi körülmények közé juttassam a betegeket. Az elmeügyet akartam megreformálni ezzel a könyvvel, az eredmény egészen más lett: a könyv „reformált” engem íróvá – a szó szoros értelmében visszaformált azzá, amire születtem. A közönség szívesebben fogadta a könyvet, mint a szakma, noha teljesen az elmeorvosok nem vonhatták ki magukat a hatása alól: akarva-akaratlan magukévá tettek egyet-mást a „pusztai módszerből”. Húsz év, huszonöt év nagy idő egy ember életében, de az elmebetegek, az elmeorvosok és a hivatalnokok nem sokat változtak ennyi idő alatt – ezért talán helyes, ha újra megjelenik ez a könyv: ugyanolyan aktuális ma is, mint az első kiadás idején volt.

„Neumann az asztalra fektette a tenyerét. Lassan hátradőlt magas hátú, bőrbevonatú karosszékében. – Ez az eset vastag betűs címeket kap, teljesen mindegy, hogy baleset volt-e vagy gyilkosság… – Vagy öngyilkosság – szúrta közbe Lobenstein. – Nem öngyilkosság. Jörgensen sosem ölte volna meg magát. Nem az az emberfajta. És ha mégis, akkor a kocsival, háromszázzal a szakadékba. Vagy ejtőernyővel, amelynek nem húzza ki a zsinórját. Még a halálát is ki akarta volna élvezni. De egy híd az autópálya fölött… egyszerűen nevetséges! Majd meglátja: meggyilkolták.”
Egy frankfurti sztárriporter rejtélyes halála – Titokzatos gyilkosság a bolgár tengerparton. – A kiváló német krimiíró két regénye egy kötetben.

Káin és Ábel a bibliai testvérpár sorsából bontja ki a felsőbb akaratot engedelmesen elfogadó, a „realitás” törvényét tisztelő, illetve a maga szabadságérzetére, meggyőződésére és autonóm személyiségére támaszkodó „lázadó” problematikáját.
Ábel maga a lehajtott fejű „szomorúság”, örökös félelemben él, egész életstratégiája a megmaradásra, a túlélésre irányul. Káin, a felemelt fejű „oroszlánkölyök” már-már prométheuszi lázadó, jogot formál az Édenre, s anyja elbeszélései után naponta útra kel isteni célja felé. A testvérek vitája a szép Arabella körül robban ki. A viszályt tovább szítja az újabb isteni parancs: Ábelnek fel kell áldoznia Arabellát…

Dymphna Cusack ausztrál írónő világhírű regénye két fiatal szerelmes, a dzsungelháborút megjárt Bart Templeton és az árva, nővére biztonságos, de szerény és szegényes hátterében nővé érett Janat Blakeley története. A romantikus szerelmi történet a szegények kiszolgáltatottságáról és a szerelem mindent elsöprő hatalmáról szól.

Egy fiatal orvosházaspár, Angela és David ideálisnak tűnő állásajánlatot kap egy festői szépségű, kisváros kórházában. Maga a hely, az éghajlat, a tiszta levegő pedig a szinte biztos gyógyulást ígéri tízéves kislányuk, Nikki számára, aki öröklött légzőszervi betegségben szenved. Kezdetben megvalósulni látszik Dávidék minden várakozása, egészen addig, amíg idilli boldogságukat meg nem zavarja a betegség – a kislány állapota váratlanul rosszabbra fordul – és még valami, ami a betegségnél is rosszabb: a rémület, aztán a bizonyosság, hogy ebben az idillben valami borzalom rejtőzik. Egy végzetes megoldás ami mindhármuk számára a halálos veszedelmet jelenti.

Két regény simul egymás mellé ebben a kötetben. Mindkét történet 16-17 éves serdülőkről szól – fiúkról és lányokról –, akik már nem gyerekek, de még nem felnőttek. Ám a Fekete ablakok sihederei 1945 tavaszán, a háború végén kamaszok, az Egymás szemében szereplői három évtizeddel később, 1975-ben tinédzserek. Fabricius Bálint és barátai a bőrüket viszik vásárra a megmaradásukért, és egy morális kötelesség parancsára: a túlélés lehetőségét kell megtalálniuk olyan napokban, amikor a felnőttek világa fiatal életükre tör. Harminc év múlva Fábián Attila és Ventus Tamara önmagukat és egymást – társat a magányosságuk ellen – keresik a XX. század utolsó negyedének kapujában, olyan társadalmi atmoszférában, amely megannyi ellentmondással hat kiforratlan kamaszaira, rákényszerítve őket, hogy ítélkezzenek a felnőttek világra fölött. Két regényben két nemzedék. Előttük az élet, azok az évtizedek, amelyekben ők lesznek a felnőttek – nekik kell megméretniük az ítélkező utódok által.

Mary Bright briliáns stílusú, remek humorú, ragyogó jellemábrázoló, úgy szövögeti a cselekmény szálait, mint a legrafináltabb pók. Igazi kikapcsolódást, színvonalas szórakozást ígér a sodró erejű történet. Egy ismert amerikai kritikus szerint: „Mary Bright könyvei közül a vásárló csak az elsőt forgatja hosszabb ideig a kezében, és tépelődik: megvegye, vagy ne. Aztán, ha úgy dönt, hogy igen, le sem tudja tenni. Az első könyv után garantáltan keresni fogja a következőt…”

A ​disznó nemcsak beszélni tud. A disznó karriert is csinál. Méghozzá tökéletesen. Pontos helyrajzjelentéseivel és megoldási javaslataival felvirágoztatja otthonát, az Állami Gazdaságot. Áldásos tevékenysége folytán sertéstársai emelt fővel mennek a Vágóhídra, amelyet ő sikeresen elkerül. Bár a maga nemében pótolhatatlan, egy pillanatra sem feledkezik meg jövőjéről: megbízóit is alaposan megfigyeli… A számítógépnek minden oka megvan a boldogtalanságra. Gazdái – hogy botrány nélkül elkönyvelhessék – Nagy Bélának keresztelik. (Feltehetően valaki rendszeresen felveszi a fizetését is.) Később arra is rákényszerülnek, hogy emberbőrbe bújtassák. Középszerűre programozzák ugyan, de kiváló adottságait így sem sikerül eltüntetniük. Így aztán a szegény számítógép a kiemelt pozícióból hamarosan mélybe zuhan, majd korrupt kis közértpénztárosként végzi be a pályafutását. Kérdés, hogy a részeges takarítónőtől született gyermeke mire megy majd a zseniális apai örökséggel. A lezüllött komputert azonban már kevéssé érdekli a dolog: bánatosan kortyolgatja a sósavat, s mielőtt lejárna a szavatossága, még asztalához inti a cigányt… Moldova György szatírái élesek, de mindig telibe találnak. Szellemessége, éleslátása a kötet második felének személyes hangú írásaiban sem hagyja cserben, sőt őszinte öniróniával párosul.

"El akartuk fogadni e gyanúsan abszurd és kísértetiesen gyönyörű új édent, mert a mi valódi paradicsomunkat, amellyel a természet megajándékozott bennünket, alaposan összedúltuk és kizsaroltuk, s voltak olyan történelmi időszakok, amikor kis híján elpuszítottuk. Egyszerűbbnek tűnt „újrakezdeni mindent”…csak kultúránk értékeit átmentve az Eridanusra…Mi gyújt bennünk kozmikus nosztalgiát, hogy véges élethosszunkkal kivándoroljunk fényévmilliók távolában keringő bolygónkra…ahelyett hogy termékeny kék csillagunkat, a Földet tisztítanánk meg minden ártalomtól? Éppoly képtelenség ez, mintha értelmessé fejlődött halak hirtelen tömeges kivándorlásba kezdenének az óceánból valamiféle kopoltyú pótló szkafanderbe, hogy alkatilag meghatározott vízilényként a szárazföldön vergődjenek…A Föld beteg. Kórságait magunk okoztuk. Nekünk kell leküzdenünk őket. Megvannak az eszközeink hozzá!"

1944. ​október 15-én öt magyar katona megszökik a frontról. Csak ők maradtak életben a századból, amely annak idején a keleti hadszíntéren kezdte meg tragikus sorsát. Parancsnokuk, Türr Pál főhadnagy, már csak egyet akar: Túlélni a háború utolsó hónapjait biztos rejtekhelyen. Kalandos menekülésük során felvesznek kocsijukra egy sebesült angol pilótát, egy öreg munkaszolgálatos cigányt s egy gyönyörű fiatal lányt, Olgát, aki zeneakadémiai növendék, s családja elől szökik, nem akar nyugatra emigrálni. Zuárd atya, az emberséges rendfőnök jóvoltából egy premontrei rendházban lelnek biztosnak látszó menedéket. Itt, a rejtőzködés nehéz, idegfeszültséggel teli heteiben bomlik ki a regény konfliktusa a kommunista Szojka gépkocsivezető és Türr főhadnagy között. Dönteniük kell: segítenek-e kiszabadulni a kolostor alatti völgybe hurcolt politikai foglyoknak, vagy végzetükre hagyják őket? Türr főhadnagy a végsőkig ragaszkodik vélt igazához. Nem akar részt venni az akcióban, mire három embere az ő akarata ellenére kísérli meg a kiszabadítást. Vállalkozásuk és az ezt követő drámai eseménysor a regény csúcspontja.

A kolostor csöndjében ébredt szerelem – Türr főhadnagy és Olga szerelmének – finom rajza szövi át az izgalmas cselekményt, amelynek minden részletére rányomja bélyegét a kor és az ellentétes akaratú emberek előbb alig észrevehetően izzó, majd kirobbanó feszültsége.