500 Forintos sarok

Dikorfoszban, ebben a határsávban levő és a hadsereg meg a csendőrség által igazgatott faluban nyomorúságos körülmények között élnek az emberek.
A mindennapi betevő falatért a község határában elterülő kőbányában dolgoznak.
Úgy tűnik, hogy beletörődtek mostoha sorsukba, mígnem egy robbantás alkalmával egyik társuk meghal.
Ez az esemény rázza őket fel apátiájukból. Megpróbálnak kitörni a fatalizmus és elnyomorodottság köréből, áldozatokat is hoznak érte, de már késő. A „fekete ezredesek” magukhoz ragadják a hatalmat, és az országban érvényesítik a határsávra vonatkozó szigorú előírásokat és elnyomást. A jó ritmusban megírt könyv nemcsak művészi élményt nyújt, de hozzásegít Görögország tragikus történelmének megértéséhez is.

Ez ​a hatalmas alkotás részint Mauriac regényművészetének tudatos követéséről vall, részint modernizálása, korszerűsítése az író nagybátyja, a kiemelkedő francia író, René Bazin stílusának. E két forráson túlmenően ráadásul az egész mű erősen önéletrajzi jellegű is, sajátos válfaja a francia nevelődési regénynek. A mű főszereplője Jean, akit kisfiú korától kísérünk végig egy kalandokkal, merész pályafordulatokkal, intellektuális és társadalmi lázadásokkal egyaránt telített életúton, egészen a családalapításig, illetve a sokgyermekes, boldog, harmonikus családfői állapotig. A kiinduló helyzet a leginkább mauriaci a műben: a dél-francia, dúsgazdag család, amely szinte matriarchátusi módon épül fel. Uralkodónője, minden családi sors meghatározója Jean édesanyja, aki az értelmes, tisztalelkű kisfiú gyűlöletét kelti fel, és az ellene való lázadáson keresztül is meghatározza további sorsát, életmódját. Jean első szerelme az anyai ellenállás miatt lesz a családból való kivonulás, a menekülés indítóoka. Jean lemond a vagyonról, a kijelölt életpályáról, munkás, kalandor, újságíró, majd igazi író lesz, és közben átéli a két világháború közti Franciaország történelmi sorsát, hányattatásait. A trilógia másik két kötete (A kiscsikó halála, Bagolyhuhogás) elsősorban éppen ezeket a társadalmi folyamatokat mutatja be, a széles áradású epika, a tabló, a realista montázs, a több szálú cselekményvezetés eszközeivel. Az utolsó darabban azonban elkötődnek a szálak, a magányosan maradt, hatalmától megfosztott anya ismét szembesül fiával, és ez a második nagy találkozás immáron jelképi erejű összeütközése két életmodellnek, sorsvariációnak.
A rendkívül gazdag életanyagot görgető, a legjobb francia regénytradíciókat ujjáteremtő mű valódi esztétikai élmény.

Waclaw ​Kubackiról, a neves lengyel drámaíróról, esztétáról, irodalom- és kultúrtörténészről négy évtizedes munkássága után derült ki, hogy kitűnő szépíró is. Az irodalmi köztudatba való bevonulásának éppen negyvenedik esztendejében, 1967-ben, váratlanul robbant be a lengyel szépprózába, ritka, nagyszerű regénnyel ajándékozta meg az olvasókat. Ez a regény a Szomorú Velence. Kubacki regényíróként sem tagadja meg esszéista önmagát: könyve egyszerre történelem és kultúrtörténet, esszé és költészet. Ha azt mondjuk, szerelmi történet, igaz, mert az is; ha azt, hogy Itália antik gyönyörűségeinek mámoros dicsőítése, az is; ha azt, hogy tudós bölcselkedés, az is; s ha azt, hogy egy kultúra igézetének költészetté formálása, az is. Olyan író írta ezt a regényt, akinek egész énjét áthatja Itália varázsa, de aki ugyanakkor politikus gondolkodó is. Paolo és Francesca középkori tragédiáját idézi ugyan fel Tadeusznak, a főhősnek a szerelmében, de tudja, hogy Velencét – legalábbis történetünk idején – nem annyira a történelmi reminiszcenciák teszik szomorúvá, mint inkább a hidegháborút jelképező hadihajók ágyúcsövei…
Waclaw Kubackit a Szomorú Velencé-ért 1968-ban a lengyel Állami Díj I. fokozatával tüntették ki. Az elismerés természetesen az esztéta életművének is szólt, de elsősorban e sajátos költőiséggel megírt, kitűnő regénynek.

Mintha ​egy sötét színű márványoltár fölött, a félhomályban hirtelen megszilárdult volna a füst- és ködfelhő, a különös, zöldes, remegő fény, mely életet lehelt belé, egyszerre nyugtalanító, ektoplazmikus jelleget kölcsönzött a látványnak. Mintha a gonosz ártó jelenlétének borzongása érződött volna a Végállomás levegőjében, melynek óriási csarnoka egy ókori erődítmény alatti, egyetlen gigantikus sziklatömbből kifaragott, kolosszális méretű templomhoz hasonlított inkább; sem hamisnak tűnő berendezése, mely akár egy tekintélyes nagyságú önellenőrzési központnak is beillett volna, sem a számítógépek előtt tevékenykedő technikusok serege nem tudta eloszlatni azt a furcsa benyomást, hogy itt minden sokkal inkább valamiféle fekete mágia titkos előkészületeit szolgálja, semmint a legfejlettebb technikát. Mintha a videoképernyőkön kirajzolódó bonyolult ábrák nem lennének egyebek, mint a démon megidézésének újmódi kellékei, a pentagrammák és a különböző kabalisztikus jelek pedig csupán arra szolgálnának, hogy személyesen is láthatóvá tegyék magát az ördögöt.

Egy híres olasz festő, nyári csavargása közben, betéved egy furcsa épületbe, amely félig kolostor, félig luxusszálló. Zafer remetelakában éppen lelkigyakorlatot tartanak: miniszterek, kormánytisztviselők, főpapok és pénzemberek vesznek részt rajta. Az ájtatosságok rendjét felborítja egy gyilkosságsorozat. Miközben a nyomozás zsákutcába jut, a festő – a címadó kisregény főszereplője – megvívja élete legnagyobb szellemi párbaját; sejteni kezdi az igazságot, és talán a kelleténél is jobban belekeveredik az eseményekbe. Kötetünk Szicília legnagyobb élő írójának a közelmúltban megjelent három kisregényét tartalmazza : rejtélyes történetek, melyeknek hősei idejekorán vagy illetéktelenül jutottak kényes igazságok birtokába.

„Elkésett ​utas már nem is reméli, hogy útra kelhet. Kihalt repülőtér – éppúgy lehetne irdatlan vidámpark vagy melegház is. Sztrájk? Sehol senki: se légiszemélyzet, se utasok. Aztán a semmiből mégis egy bájosan személytelen stewardess. A formaságokat mellőzve, ugyanakkor ellentmondást nem tűrően kalauzol a fedélzetre. Türelmetlen utastársak: mindkét nembeliek, nációk tarkasága tart a rejtelmes Madrapur felé. Miféle új ígéret földje? A hétköznapi szituáció egyre nyomasztóbb. Aztán mintha kibújna a szög a zsákból: terroristák fognak fegyvert a többi utasra. Kiderül, hogy a pilótafülke üres, a távolból, ismeretlen központból vezérlik a gépet, amely időnként kietlen, fagyos tájakon landol: ilyenkor mindig kiszáll néhány utas. Önszántából vajon? A majomszerű alsó arctáját restellő, a felsőbbik emberszabására bezzeg rátarti utas úgy írja le percről percre a kalandos röpülést, ahogyan megéli: élénken észleli környezetét és a történéseket, de megfejteni őket képtelen… Robert Merle hosszú pályáján kivívta a magyar olvasók szeretetét. Ez az 1981-ben kelt regénye már nem sci-fi ízű, baljós előérzetei sajnos igazolódtak: világterrorizmus, klímaváltozás… Találó jellemzései, szellemessége annál nagyobb hálára köteleznek.”

Egy ​sikeres orvossággal egy gyógyszergyár egy csapásra dúsgazdaggá válhat, egy sikertelennel – ezrek halálát okozhatja. Az amerikai gyógyszeripar nem a gyávák, a tehetségtelenek és a kóklerek üzletága. És nem is kifejezetten a gyengébbik nemé. Ha egy nő itt akar karriert csinálni, nem elég, ha rendelkezik ugyanazokkal a tulajdonságokkal, mint a férfiak: kénytelen jobb lenni náluk. Tapasztalja ezt Celia Jordan, a vonzó és magabiztos fiatalasszony is, miután felveszik ügynöknőnek a Felding-Roth gyógyszergyárba, és szívós munkával megindul felfelé a ranglétrán. Az évtizedek alatt meg kell küzdenie a kollégák előítéleteivel, jellemtelen tudósokkal, szemforgató politikusokkal, és ritkán részesül jutalomban, amiért mindig a lelkiismeretére hallgat – pedig a vállalatát egy ízben majdnem a tönk szélére juttatja egy túl korán piacra dobott szer, ami ellen ő kézzel-lábbal tiltakozott. Az elhamarkodott lépés következtében sok-sok anya egész életükre magatehetetlen gyermekeket hozott világra. A kétségbeesett cégvezetőség a világ másik részéről hívja vissza az asszonyt, aki, feledve a sérelmeket, röpül a vállalat segítségére. Az emberi tragédiák sorozata azonban még nem ért véget…

A regény antiutópia, amely nem távoli csillagrendszerekbe viszi el hőseit és olvasóit, hanem a nukleáris háborúban csaknem teljesen elpusztult Földre, amelynek lakói – a maroknyi túlélők törzse – a vadság állapotába visszasüllyedve vívják reménytelen harcukat az életért és az emlékezetért, hogy emlékezzenek arra a nyelvre, kultúrára és civilizációra, melynek már csak halvány nyomai maradtak. A száműzöttek kis csoportja azonban visszatér a Földre, hogy egykori vezetőjük, Gwandal világmodelljének tervei és utódai, a Kurátorok irányítása alatt megalapítsák Perfectopolist, a Tökéletes Várost. Kétezer esztendő telik el a nagy világkatasztrófa után, amikor a haldokló Kurátor egy fiatal vadembert nevez meg utódjául… Az érdekes, filzozófiai mondandót is rejtő regény mellé – főként magyar témájú – sci-fi elbeszélések, paródiák sorakoznak.

Sheila Hocken gyengénlátó családba született. Vele született szembetegsége az évek alatt annyit romlott, hogy húsz éves korára teljesen megvakult. Ez mindannyiunknak nehezen kezelhető tragédia lenne, Sheila azonban erőt merített belőle. Dolgozott, sportolt, szórakozott, mint bármely látó ember. Így a tudatos lány jutalma, hogy egymásra találtak Emmával, a játékos, vakvezető labrador kutyával. Megismerkedésük és egy életen át tartó barátságuk történetét írja le Sheila Hocken a boldog feleség és családanya, aki az orvostudomány fejlődésének köszönhetően közben visszanyerte a látását. Sheila Hocken Notthingamben vakvezetőkutyaiskolát nyitott, hogy megadja másoknak is azt az általa is tapasztalt szabadságot, amit egy jól képzett vakvezetőkutya, barát nyújthat egy gyengénlátó vagy vak ember számára

Robert ​Merle antiutópiájában halálos, de kizárólag a nemzőképes férfiakat fenyegető járvány söpör végig a világon. A kór a legnagyobb pusztítást az Egyesült Államokban végzi, ahol hamarosan egy férfigyűlölő elnökasszony kerül hatalomra. A fegyveres női milicisták által őrzött „védett zónák” egyikében, Blueville-ben tudósok kis csoportja kutatja a betegség ellenszerét – ők a címben szereplő „védett férfiak”.
A kutatást irányító Dr. Martinelli, miután megtudja, hogy az egyik szomszédos laborban egészen más jellegű kutatások folynak, kockázatos játszmába kezd, amelynek tétjét kezdetben valójában fel sem tudja mérni. Helyzetét tovább nehezíti, hogy vele van a fia, a tizenegy éves Dave is, s emiatt Martinelli igencsak sebezhető.
A doktor – és általában a férfiak – szerencséjére nem minden nő osztja az elnökasszony radikális nézeteit, és az ellenállásnak Blueville-ben is van egy titkos sejtje.
A járvány radikálisan átalakítja a társadalmat, s különösképpen a család intézményét, hiszen a férfiak tömeges pusztulása miatt a monogámia immár szinte bűnné válik. Ez számos tragikomikus incidenshez vezet, melyeket Merle megértő humorral tár az olvasó elé.

Nagy a nyüzsgés az előkelő Minerva Leánynevelő Intézetben, kezdődik a nyári félév. Megérkeznek a diákok és a tanárok, és az élet visszazökken a szokásos, kissé unalmas kerékvágásba – mígnem gyilkosság történik az intézetben, amit egy újabb követ. A védtelen galambok közé egy macska szabadult, aki sorra teszik el láb alól a tanárnőket.
Mindeközben Ramat uralkodójának, Ali Juszuf hercegnek egy államcsíny miatt menekülnie kell a közel-keleti országból. Távozása előtt azonban családi kincseit biztos kezekbe helyezi: angol pilótája felügyeletére bízza.
De mi az összefüggés a leánynevelő intézetben történt gyilkosságok és a keleti kincsek között? Ki lehet a valódi macska a számos lehetséges gyanúsított közül – és vajon csak egy van belőle? Szokás szerint senki sem az, akinek látszik… Végül Hercule Poirot-ra vár a feladat, hogy kibogozza a szálakat.

Világunk ​milliárd titkot rejt, és ezek egyike a Grekko-rendszer távoli vidéke.
A rendszer központi csillaga a Grekko-1-es, amely a Mediter-galaxisban található. Semmiben sem különbözik a közeli galaxisok sok millió csillagától. Éppen úgy született és úgy is fog meghalni, mint amazok. Nem lenne e világban semmi különleges, ha valaha nem az emberek lakták volna be e rendszert is. Napjuk hatmilliárd év múlva alszik majd ki végleg, kihunyta elpusztítja az életet az összes bolygón, ám mai lakóit nem ejti kétségbe a várható végzetes távoli változás. A központi csillaghoz közeli bolygókon zajosan múlik az élet, ide vágynak mindazok, akik a rendszer távoli vidékein születtek, de aligha van rá lehetőségük, hogy valaha is eljussanak a központi területre. Legmerészebb álmaikban sem gondolnak arra, hogy egyszer talán a Mediter-galaxis más naprendszereibe is eljuthatnak. Ez csak keveseknek adatik meg. A végtelen űrben szigetek fénylenek, a bőséges napfénnyel és saját energiájukkal pazarlóan bánnak e bolygók lakói, s szinte megrészegülnek attól a luxustól és szabadságtól, amely nekik osztályrészül jutott, Nem érdekli őket, mi történik a naprendszer távolabbi vidékein. A főbolygót és a fővárost – ami szinte egyet jelent, hisz a város már beszőtte az egész bolygót – Attennek hívják. Lakói úgy tudják, hogy Atten volt mindig a galaxis legszebb városa, itt fejlődött ki először az élet, és mindmáig itt érte el fejlődése legmagasabb csúcsait. Magukat vélik a Mediter-galaxis legelőkelőbb, legokosabb és legősibb lakóinak.