Szépirodalom

„Johannával ​- írja Passuth László – huszonhét éves koromban találkoztam, az avignoni várban. Egészen más volt, mint ahogy ifjúkorom emlékvilágában kialakult könnyűvérű, férjgyilkos nápolyi királynő figurája. Az avignoni Pápák Várának hagyománya tragikus sorsú, ártatlanul üldözött, ragyogó szépségű s szellemű fiatal nő képét rögzítette az utókor számára.
Megoldani az aversai bűntett csomóját s kialakítani a megközelítően hiteles Johanna-képet: ez lett számomra a következő esztendők kedves feladata.
A kérdés: bűnös-e Johanna, s ha igen, mennyiben, férjének, Endrének meggyilkolásában – hosszú időn át foglalkoztatta a kor uralkodóit, diplomatáit, de a krónikásokat is, s olyan szellemi emberek, mint Petrarca és Bocaccio is elmondták a véleményüket. Minthogy a közvetlen tetteseket gyorsan elhallgattatták – soha nem derült teljes világosság a tragikus aversai éjszaka történetére és motívumaira.
Több mint három évtizeddel ezelőtt írtam a Nápolyi Johanná-t. A hazai történelem akkori dogmája: Johanna feltétlen bűnössége volt. Így nem volt veszélytelen megbontani a hagyományt, megkísérelni e hatszás esztendős per újrafelvételét. Johanna alakja lényegében most is úgy áll előttem, miként kialakult a regény írása során.”

Jókai ​Anna új regénye, A feladat – többek között – a mai nők pszichikai és társadalmi lehetőségeiről és korlátairól beszél, a bonyolult, sokszor ellentmondásos helyzetet mérlegeli.
"Az ember, így a nőnek született ember önmegvalósítása is attól függ, milyen mélységben képes a személyiség megismerni önmagát, s hogy képes-e valóságos értékei alalpján megválasztani egyre súlyosbodó feladatát a világban – mondja az író. – Nem hiszek a csodanőkben, a látványos nyilatkozatokban. A küzdelemben, a küzdelem értelmében hiszek, s általánosított tapasztalataim a terhek és célok rangsorolására intenek. Minden asszonynak szabadon és tudatosan kell döntenie életének fő műdödési területéről, s reális képességei birtokában vállalnia életprogramját – egyúttal tudomásul vennie, hogy ami az egyik oldalon feltűnő többlet, az a másik oldalon hiányként jelentkezhet; ez a hiány természetes, s kinek-kinek alkata, szerencséje, ereje szerint csökkenthető. Szüntelen egyensúlyteremtési kísérlet között telik el az élet, tévedések és zsákutcák között telik el az élet, tévedések és zsákutcák között keresik hősnőim a testükre szabott igazukat, viszonylagos nyugalmukat. A csaták a szerelmi szenvedély, a családi kötöttség, az elhivatottság, a munkasiker vagy éppen a nemi kiszolgáltattság színterén folynak. S közben – velük szenved, keres a férfi is. Mert a világban együtt élünk, s a megodatlan gondok, lelki rejtvények közösen nyomorítanak nőt és férfit: együtt kikínlódott kincs lehet csak az egyéni szabadság, mint ahogy együtt csináltunk a védelmező fészekből szárnytépő kalitkát.

Gesualdo ​- a Madrigal főhőse – és Monteverdi, a zenetörténetnek ez a két nagy alakja kortársa egymásnak, egy országban élnek, de nincs köztük kapcsolat és nem hatnak egymásra. Monteverdi Cremona, Mantova és Velence háromszögében éli le életét, növekvő népszerűségben, de kenyérkereső tevékenységben és kényszerűségben teremti meg a monodikus zene diadalaként a dramma per musicát, a mai operát, Carlo Gesualdo – Venosa hercege – különcként és nagyúri dilettánsként teszi modernné a madrigált.
Bár műveit kiadja, életében nem a művészetével válik híressé Itália-szerte, hanem kegyetlen bosszújával: orgyilkosokkal megöleti a feleségét és annak főúri szeretőjét. Az előre eltervezett gyilkosságot maga is végignézi, ezután elvágtat sziklavárába és védelmi készültségben várja a megtorlást. A tragikus botrányt azonban nem követi vérbosszú, s minthogy a férji becsületen esett sérelmet torolta meg, a főnemesek kamarája is felmenti. A tragikus különc visszavonulhat nápolyi palotájába, bolyonghat Itáliában, élheti a maga különtörvényű, zaklatott életét. Közben újból megnősül, a ferrarai herceg rokonát, Eleonora d'Estét veszi feleségül. A harmóniát, a boldogságot azonban új házasságában sem ismeri. Csak a zene világában talál önmagára. Senkivel sincs bensőséges érzelmi kapcsolata. Ugyanakkor azonban a Gerusalemme liberata költőjének, Tassónak jóindulatú mecénása és művésztársa, az ő verseire komponálja madrigáljainak zenéjét.

A ​római Minutus Manilianus naiv-ironikus közvetítésével most Claudius és Nero korába kalauzolja az olvasót, hogy az utóvirágzását élő, hanyatlásnak indult római birodalom mindennapi életét mutassa be a mai szemmel látó és láttató művész történelmi hűségével és a tőle megszokott lebilincselő mesélőkészséggel. Főhőse ismét gyarló ember, a kor jellemző hibáival, de az örök igyekezete, amely minden korban, minden társadalomban a jobb, a szebb keresésére sarkall. Nero, a világtörténelemből megismert zsarnok, akinek a nevéhez Róma égése és az első keresztényüldözések fűződnek, merőben új, eredeti megvilágításban áll előttünk. Hiú és szeszélyes művész, maga előtt tetszelgő „emberbarát” ez a császár, aki magatehetetlenül kapálózik a minden porcikájában romlott augustusi birodalom elkerülhetetlen végzete ellen. Valóban elbukott-e Nero? Igaz-e, hogy öngyilkos lett? Hogyan váltak mártírokká a lenézett keresztények? Hogyan hordozta magában az új vallás kezdettől fogva a későbbi szakadások csíráját? Hihet-e egyáltalán fenntartások nélkül a racionálisan gondolkodó ember? Az író szenvedélyesen keresi a kielégítő választ ezekre a kérdésekre.

A tizennégy karátos autónak két hőse van: egy autó, melynek alváza aranyból készült, és a dilettáns sofőr, aki a szó szoros értelmében tűzön-vízen száguldozik ezzel a csodálatos géppel. A szokásos személycserék, eltűnt és visszatérő holttestek és ájultak, feje tetejére állított, de szellemes ötletek halmaza adja a regényt.
A tizennégy karátos autó Rejtő Jenő ponyvaparódiái közül az egyik legszellemesebb és legszórakoztatóbb. Paródiák ezek, melyek lehetetlenné tették a ponyvát. Aki végigkacag egy P. Howard regényt, annak számára élvezhetetlen olvasmány lesz az olcsó, szellemtelen és ostoba ponyvaregény.

A félig indián származású Ken Kesey fellépése az amerikai irodalom színpadán szorosan követte a hatvanas évek elején a beatnemzedék látványos áttörését. Első regénye, a Száll a kakukk fészkére 1962-ben jelent meg, s magyarul is nagy sikert aratott. Merész, egycélú lendület, izgalmas cselekménybonyolítás, kitűnően megszerkesztett jelképrendszer, bizarr és mégis hiteles emberábrázolás jellemzi a művet. A színhely: elmegyógyintézet. A szereplők: ápoltak és ápolók. A téma: talpra tudnak-e még állni a szánalmas emberroncsok. A regény azt sugallja, hogy a reménytelen kiszolgáltatottságban is lázadni kell az embertelenség ellen, mert az áldozat – fájdalmas bár – nem céltalan: talán van még visszatérés az elveszett emberséghez.

"Gazdám az állatkertbe adta Wendriner urat, de közben tönkre mentem. Ugyanis a saját fenntartásomra szánt összeget egy véletlen szerencsétlenség elvitte. Véletlenül mindig egy másik szám jött ki a ruletten, mint amire én tettem. Napokig. Vártam, hogy a rulett megunja. De nem. Elvesztettem mindenem hazárdjátékon. Hát hallott már ilyet? Mit tegyek? Saját emeleti szobámat kiadtam Neddának, Wendriner urat pedig elhoztam az állatkertből. A bestia ott úgyis hisztérikus lett, mert a frászt kapja, ha a pávák rikoltoznak. És azt a régebbi ötletemet, hogy az oroszlán nyugalma érdekében a pávákat szájkosárral lássák el, az állatkert ridegen elutasította. Ez jó ok volt arra, hogy kivegyem Wendriner urat, és az ellátására folyósított összegből magamat is fenntartsam. Természetesen a mosónő azóta nem jár ide, mert a ragadozó fél tőle. Csapkod a ruhákkal, meg kiabál.
Mindezek ellenére nem mertem moccanni. Végül is Vanek úr véleménye nem száz százalékig megnyugtató."

1957-ben ​jelent meg az Aranyketrec első kiadása, a hatvanas években további három magyar kiadás követte, s közben megjelent angol, német és szlovák nyelven is. Ifjúkori műveimet leszámítva, első könyvem volt, példányszámát tekintve kétségtelenül legsikeresebb. Bár egy elmegyógyintézet belső életéről szól, egyúttal mégis önéletrajz: annak az öt esztendőnek a története, amit feleségemmel együtt a „pusztán” töltöttem. A puszta szónak itt áttételes értelme is van, hiszen egyfajta emigrációt, önként vállalt – de a körülmények által kikényszerített – száműzetést jelent. Akikkel együtt éltem, azok is száműzöttek voltak, pontosabban számkivetettek: elmebetegek, akiket a társadalom kiközösített magából. Megpróbáltam közös sorsunkat széppé varázsolni, s ez a könyv arról szól: a varázslat sikerült. Húsz-huszonöt év távlatából úgy emlékezem vissza, nem is volt nehéz dolog széppé varázsolni a rámbízottak életét, épp csak emberség s csöppnyi jóakarat kellett hozzá; mégis, ahogy belelapozok a könyvbe, meglepődve látom: mennyit kellett küszködni azért, hogy emberi körülmények közé juttassam a betegeket. Az elmeügyet akartam megreformálni ezzel a könyvvel, az eredmény egészen más lett: a könyv „reformált” engem íróvá – a szó szoros értelmében visszaformált azzá, amire születtem. A közönség szívesebben fogadta a könyvet, mint a szakma, noha teljesen az elmeorvosok nem vonhatták ki magukat a hatása alól: akarva-akaratlan magukévá tettek egyet-mást a „pusztai módszerből”. Húsz év, huszonöt év nagy idő egy ember életében, de az elmebetegek, az elmeorvosok és a hivatalnokok nem sokat változtak ennyi idő alatt – ezért talán helyes, ha újra megjelenik ez a könyv: ugyanolyan aktuális ma is, mint az első kiadás idején volt.

Káin és Ábel a bibliai testvérpár sorsából bontja ki a felsőbb akaratot engedelmesen elfogadó, a „realitás” törvényét tisztelő, illetve a maga szabadságérzetére, meggyőződésére és autonóm személyiségére támaszkodó „lázadó” problematikáját.
Ábel maga a lehajtott fejű „szomorúság”, örökös félelemben él, egész életstratégiája a megmaradásra, a túlélésre irányul. Káin, a felemelt fejű „oroszlánkölyök” már-már prométheuszi lázadó, jogot formál az Édenre, s anyja elbeszélései után naponta útra kel isteni célja felé. A testvérek vitája a szép Arabella körül robban ki. A viszályt tovább szítja az újabb isteni parancs: Ábelnek fel kell áldoznia Arabellát…

Mi fér bele „egy asszony életébe”? Mi történik azokkal a reményekkel, amelyek egy fiatal leány szívét betöltik, amikor életörömmel telve kilép a zárdából? Csupa bizalom és lángolás, vágy és érzékiség, de nagyon hamar csalódnia kell romantikus álmaiban és reményeiben. Mindarról, amiben hisz, kiderül: illúzió csupán. Illúzió a szerelem, illúzió a házasság, és annak bizonyul az emberi tisztességbe vetett hite is. És amikor úgy érzi, hogy több fájdalmat már nem képes elviselni, csalódik a fiában is. Csalás, mohóság van minden mögött, s e vad erők még az emlékeiből is kifosztják az asszonyt. Jeanne életét fiatal leány korától sivár napjait tengető öregasszony koráig követheti nyomon az olvasó. S e reménytelennek tűnő világban Jeanne számára nem marad más vigasz, mint a kis cselédlány regényt záró búcsúszavai: „Látja, az élet nem olyan jó. De nem is olyan rossz, amilyennek hisszük.”

Három ​háborús regényében (Jó széllel francia partra, 1944; Bíbor sivatag, 1947; A jacaranda-fa, 1949) voltaképpen ugyanazt a témát dolgozta fel. Mindhárom a helytállás regénye, s a mondanivaló, amiért Bates háromszor is megírta a témát, alighanem: maga a hős. Háborús regényei alig néhány ember sorsában ábrázolják a kort, s a lelkekben, az érzésekben, az alapvető emberi kapcsolatokban és ezek változásaiban, nem külső, hanem sokkal inkább belső történeésekben ragadják meg a témát: a háborút. A Jó széllel francia partra történetét tiszta, szép, férfias líra hatja át. Rejtőzés, a menekülés veszedelmes körülményei közt megszülető szerelem, s a megszállt Franciaország közepéből pusztán e szerelem által kimenekülő fiatal pár sorsa jelképpé válik, és mindennél élesebben mutatja, mit fenyegetett a háború, s miért kellett a fasizmusnak elbuknia. A Bíbor sivatagban Forrester repülőőrnagy a burmai homoksivatagban viszi a hátán sebesült bajtársát, és sorsában szívesen osztozunk, mert emberfeletti erejét nagyon is emberi gyengeségből meríti. A jacarandafa egy kis angol csoport menekülését írja le Burmából. A japán előnyomulás hírére egy kis közép-burmai város angol urai menekülésre szánják el magukat, Indiába akarnak eljutni az északi hegyeken keresztül. A regény tulajdonképpeni története a menekülés a túlzsúfolt utakon, amely közben nagyszerű képet kapunk a menekülő társaság tagjairól. A regény, mely jelképesen bemutatja az angol gyarmati uralom végét Burmában és egész Ázsiában, a háborús irodalom egyik legművészibb alkotása.

Thomas ​Mann ebben a művében egy középkori legendát dolgozott fel. Gregorius pápa állítólagos élettörténetét. A regény főszereplője, Gregorius, egy testvérpár bűnös viszonyából származik, anyjától távol nevelkedik, majd tizenhét éves korában visszatér hazájába, és feleségül veszi az édesanyját, akiről nem tudja, hogy az. Egy leányuk születik, és a második is útban van már, amikor a titok kiderül, Gregorius elhagyja édesanyja-feleségét, és vezeklésül egy magányos kősziklára bilincselteti magát. Tizenhét évet tölt ezen a sziklán, miközben Rómában megürül a pápa trónja, és nem találnak senkit, aki betöltésére méltó volna. Két magasrangú római úrnak látomása támad Gregoriusról, aki a sziklán vezekel, és akit az Ég kiszemelt a pápai trónra. Meg is találják, és Gregoriusból igen nagy pápa lesz.
A legenda mindenkor aktuális tanúsága az, hogy a nagy bűnös – ha van elég lelki ereje ahhoz, hogy bűnének következményeit vállalja – igen hasznos tagjává lehet a közösségnek.
A regény remekmű. Különös bájjal szövődnek össze benne az ősmitikus és legendás-középkori elemek, de Mann a modern pszichológia minden eszközét is felhasználja. A stílusművészet igazi remeklése ez a könyv, egyes részletei a legtisztább zengésű költészet nyelvén szólnak hozzánk.