Szépirodalom

„Ábrahám ​és Izsák c. regényemben meg akartam érteni és értetni: miként volt képes Ábrahám kést emelni tulajdon fiára. Valóban Istenének engedelmeskedve tette? – merült fel bennem már ifjúkoromban a kérdés, miután tízmilliókat áldoztak föl hamis istenek oltárán. Meg kell szabadulnom az Édenkert vak engedelmességet követelő, mindenható Istenétől, aki megtűr minden kegyetlenséget – a nevében elkövetett embertelenségeket is? Ateistának kell lennem? – töprengtem.
Aztán lassan felismertem az ésszel fel nem fogható, csak érzelmi lényünkkel elérhető igaz Transzcendenciát. El kell vetnünk az 'oldalborda' és 'Éva bűnössége' metaforák kollektív tudatunkban élő, ősi értelmezését, amellyel nehéz elfogadnunk a szent Szűz és a szajha között létező, az igaz nemiségét boldogan vállaló asszonyembert. És ne feledjük: a férfiembert is mindmáig nyomorítja az a bibliai örökség, ahogy a munka és a halál isteni átok. Meg hogy uralkodnia kell asszonyán. Ellentétben egy másik bibliai tanítással, amely szerint 'lesznek egy testté'.
Hát akkor melyik tanítást fogadjuk el?
Ez a bibliai korban játszódó családregény nem csak ebben mutat utat. Az anyátlanul és embertársak nélkül, testvérekként felnőtt, a Kert Urát teremtőjükként istenítő Ádámon, Éván és fiaik tragédiáján keresztül élesebben láthatjuk a felnövekedés és a serdülés, a szerepváltás életünkben és gyermekeink életében még mindig jelenlévő bizonytalanságait, gyötrelmeit. Éva vajúdásának fájdalmait megsokszorozza, hogy nem tudhatja, miként jöhet kis hatalmasra duzzadt hasából a magzata. És azt sem, hogy meddig mehet el a fiával játszadozó anya. Évának magától kell rájönnie: nincs rendjén, hogy magához engedi a serdülő Káint. Másodszülöttjétől, Ábeltől – aki számára szintén nincsen más asszony – már megtagadja magát, és ez vezet a tragédiához…
Valóban Isten volt a Kert Ura, aki védelmébe vette a testvérgyilkost? Ez itt a kérdés. Mert nem elég kimondani, hogy nem lehetett úgy, 'ahogy írva vagyon'. Az évezredeken át bennünk élő mesét nem lehet egyszerűen semmisnek nyilvánítani. Csak helyettesíteni lehet.
'Ellenmesével' – ahogy Heller Ágnes nevezi utószavában regényemet.” (a Szerző)

Az író legjelentősebb alkotásában – a két világháború közötti magyar irodalom egyik remekművében – egy városhoz: Kassához, egy osztályhoz: a polgársághoz, s egy életformához: az európai kultúrához való elkötelezettségéről vall, gyermekévei tájaira, a Felvidékre, ifjúkori élményeinek színhelyeire: Berlinbe, Párizsba, Velencébe kalauzolja el olvasóit.
„S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében… láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát… kaphattam-e sokkal többet az élettől?”

Az ​Obsidio Szigetiana, amelynek magyar címét – Szigeti veszedelem – Kazinczy Ferenc adta az eposz Az olvasónak címzett előszava alapján, Zrínyi egyetlen, életében nyomtatásban megjelent kötetében látott napvilágot Bécsben 1651 szeptemberében a költő lírai verseinek társaságában. A kötet az Adriai tengernek Syrenaia címet viseli. Az Adria, amely Magyar- és Horvátországot Itáliával köti össze, Zrínyi európai magyarságának jelképe. Előképei, mintái között nemcsak az előszavában említett Homérosz és Vergilius, hanem a modern keresztény hősi eposz mintája és legmagasabb rendű alkotása, Torquato Tasso (1544-95) A megszabadított Jeruzsálem című hőskölteménye is szerepel, és hatottak rá az olasz barokk reprezentatív költőjének, Giovan Battista Marinónak (1569-1625) lírai és kisepikai művei is, számos egyéb kisebb szerzővel együtt, akiknek művét Zrínyi forrásként használta. Merített a magyar és külföldi történetírók műveiből, a törökellenes harcokat megéneklő délszláv hősi énekekből, a magyar históriás énekek hagyományából, Balassi Bálint és Rimay költészetéből, a reformáció gazdag bibliai és hitvitázó kultúrájából, Pázmány Péter nyelvi vívmányaiból. Vallási érzülete, amely határozottan elvetette, sőt kimondottan károsnak tartotta a vallási türelmetlenséget, mély istenhiten és bibliai kultúrán alapult; mindez egyéni és megrázó módon fonódott össze a költő és politikus hazája iránti elkötelezettségével, korára, „az magyar romlásnak seculumjára" vonatkozó és egyre mélyülő hősi pesszimizmusával, magas rendű erkölcsiségével és személyes végzettudatával. Jelmondata is erre utal: Sors bona, nihil aliud – Jó szerencse, semmi más. Az ember minden dolgán lehet úr: erény, okosság, vagyon, rang, vitézség, hírnév legalább részben tőle függ, de a sors kiszámíthatatlan, szeszélyes, katasztrófával fenyegeti a legkiválóbbakat is.