Szépirodalom

Edward Prendick ifjú angol természettudós hajótörést szenved. Keserves hányódások után titokzatos szigetre vetődik: szörnyetegek hemzsegnek a vadonban. A délövi szárazulat ura ugyan azt állítja, hogy biológiai kutatóállomást vezet, az igazság azonban más. A megszállott, ősz öregember, dr. Moreau borzalmas műtéteket hajt végre. A rovott múltú, hajdan híres, sőt hírhedt kórboncnok tudós idétlen szörnyetegeket állít elő. Fenevadakat és szelíd állatokat vagdal széjjel és operál egybe, olyan „alkotása” azonban nincs, amelyikkel elégedett lehetne. Mitévők lesznek a félresikerült, torz teremtmények, ha győz lényükben a ragadozó elem, és föllázadnak a tudós ellen, hogy bosszút álljanak pokoli kínjaikért?! Milyen áldozatok árán sikerül Prendicknek, az emberséges fiatalembernek megmenekülnie az elszabadult ösztönök véres szigetéről? Erről szól a világhírű nagy angol regényíró hátborzongatóan izgalmas remekműve.

A múlt század végén feltámadó, és katonái élén megjelenő Zrínyi az ezeréves Magyarországot ünneplő közéletbe csöppen bele. A szigetvári hős akaratlanul is szembekerül a társadalom, a politika és a gazdaság jeleseivel, s így jó alkalmat ad az írónak, hogy szatírája körébe vonja a közélet mindenféle köreit, ne kímélje a minisztereket, más nagyurakat, ne kímélje olyan barátait sem, mint Szilágyi Dezső vagy Darányi Ignác, akikkel esténként együtt szokott ülni az István főhercegben. A regény, amely eredetileg 1898-ban jelent meg Mikszáth kérészéletű lapvállalkozásában, az Országos Hírlapban, majd ugyanabban az esztendőben könyv alakban is, a megjelenése pillanatában a nyílt vagy burkolt támadások célpontjába került. De amíg a sértettek dohogtak, fenyegetőztek vagy ellentámadásra készülődtek, az olvasóközönség a szívébe zárta az író remekművét, s az Új Zrínyiász a friss szenzáció elmúltával is, közel száz éve, Mikszáth egyik legolvasottabb műve maradt.

„- ​Harald – mondtam –, megbocsáthatatlan lenne, ha emiatt vissza kellene vonulnom. – Csak semmi pánik – mondta. – Gondolod, te vagy az egyetlen, aki valaha abban az ágyban feküdt? Vagy hogy a megtalált mikrofon az egyetlen a kérdéses műintézetben? – Nem. – Emlékezz vissza: ki adta meg neked a címet? Megmondtam. Kollégáim egyikétől kaptam a címet; a fickó kapcsolatban állt minden párttal, minden kormányhivatallal és mind a tizenegy szervezettel, amelyek Dinkeldey úr matracai alá mikrofont rakhattak…” Ez a párbeszéd A poloska című elbeszélésben hangzik el: poloskának becézik azokat a diszkrét helyre rejtett mikrofonokat, melyek körül annyi botrány robbant ki már Nyugaton. Stefan Heym gyűlöli a megalkuvást, az álszentséget, az elnyomást. Szikrázóan elegáns stílusban, látszólag szenvetelenül visszafogott szenvedéllyel, maró iróniával ábrázolja a társadalom és az egyes ember torzulásait, akár a régmúlt Angliában játszódik a történet, akár a fasiszta Németországban, a megszálló amerikai hadsereg sorai között, vagy ma az NSZK-ban. Látja s láttatja az író a szocialista társadalmunk kisebb-nagyobb visszásságait is. Történetei mulattságosak, arra késztetnek hogy felismerjük: a legkülönbözőbb helyzetekben mi az igazán emberhez méltó „megfelelő magatartás.”

Az ​író vallomása:

    Ma már mindannyian tudjuk – ha a magunk ámítására le nem tagadjuk –, hogy életünk szakadatlan szerepjátszás. Tudni véltük azt is, hogy minden pózt, álruhát és jelmezt levetünk azon a küszöbön, amely a létből a nemlétbe vezet át. Kegyelettel idéztük az eltávozottak „utolsó szavait”, hisz akkor már nem lehet, mert nem is érdemes hazudni. A halál közelsége – ezt hisszük és valljuk évezredek óta – kiszólít ugyan a létezésből, de megtisztít a hiúságtól, önzéstől, nagyravágyástól, képmutatástól, és fölment minden manipuláció alól.
    Mindez igaz volt máig, de ma már nem egészen az. Végső magányunk perceit is kisajátíthatja a technika; utolsó sóhajtásunk megörökíthető, sokszorosítható, többféle hullámhosszon és akárhány csatornán sugározható, milliók képernyőjére rávetíthető. Szereppé válhat egyetlen őszinte gesztusunk: az agóniánk.
    Ezt a szerepet, három ember búcsúfelléptét próbáltam megírni. Egyszerű, ismerős alakokét, amilyenek százával járkálnak körülöttünk. Nem történik velük se más, mint mindannyiunkkal, ha majd üt az óránk, de ami történik, ővelük másképpen történik; erről a másról szól e kisregény.

1929-ben ​írta Illés Béla az Ég a Tiszá-t, első nagy regényét, a Magyar Tanácsköztársaság 10. évfordulójára. Első kiadása a Szovjetunióban jelent meg, s ezt hamarosan számos újabb kiadás követte, a világ különböző tájain és nyelvein, többek között németül, franciául, kínaiul, lengyelül és törökül. Idehaza 1957-ben jelent meg első ízben az Ég a Tisza. A jelen kiadás itthon a nyolcadik. A regény történelmi anyagát a magyar kommunisták 1918–1921 közötti harcaiból merítette az író. Forradalom, emigráció, illegalitás – ez a történet külső kerete. A merészen rohanó, romantikus fordulatokban bővelkedő cselkmény a valóság hű tükre: ilyen volt, valóban ilyen a harcoló, elbukó, győző s végül illegalitásba kényszerült magyar kommunisták élete, sorsa: hányatott, nehéz és kalandos. Fegyelmezett, okos szavú, kemény munkások, nehéz életű, csendes parasztok, igazságkereső értelmiségiek, deklasszált elemek, megszállott rajongók, köpönyegforgatók, kalandorok,provokátorok és besúgók között kanyarog a regény főhősének,a szegényparasztból városi proletárrá, majd hivatásos pártmunkássá lett Kovács Péternek az életútja. Egy monstre-dráma zajlik a regény színpadán,úgy vagy majdnem úgy,ahogy a történelem színpadán lezajlott:a magyar kommunista párt megszületésének, első nagy győzelmének és első nagy próbatételének drámája.

A Pandora rabszolgaszállító hajó. A nyílt tengeren kigyullad, és a lángok martaléka lesz. Akik a tűzvészből megmenekültek, tutajon hánykolódnak. Mindössze két becsületes ember van köztük: Ben Brace, a tengerész, meg Willy, a hajósinas. Ez a kalandvágyó fiú megszökött otthonról, és vaktában szegődött el a bűnözők közé. Amikor elfogy az élelmük, a gonosz hajósok halálra ítélik a szerencsétlen kölyköt, ám ő nem esik az emberevők áldozatául, mert barátja, Ben megszökteti. A vérfagyasztó kalandok azonban csak ezután következnek. Nemcsak éhség és szomjúság sanyargatja hőseinket, hanem a Kaliforniai-öböl viharai és tengeri fenavadjai is űzik-hajtják őket. Vajon mi lesz talpraesett hősünk sorsa? Erről szól ez a lebilincselően izgalmas kalandregény.

A Ran away to Sea-t (1857) később Reid átdolgozta, ebből lett a The Ocean Waifs: A Story of Adventure on Land and Sea (1865). A két könyv nem ugyanaz, de azonos alapokból építkezik a történet!

Dénes Zsófia – aki pár hónapon keresztül Ady menyasszonya volt – könyvében nemcsak a halhatatlan költőről, hanem az esendő emberről is ír, mégpedig olyan érzelmi közelségből fakadó őszinteséggel, ami csak egy egész életre szóló, eltéphetetlen belső kapcsolatból fakadhat.

Jó író nem törekszik arra, hogy sokféle hangon szóljon, mint egy zenekar, nincs sok témára szüksége, hogy a mindnyájunknak fontosról szóljon. Tandori hangja eltéveszthetetlen, s nem azért annyira megnyerő, mert eltéveszthetetlen, hanem mert személyhez szóló. Regényének hőse maga az író, életének mindennapi környezete, munkája, játékai, személyek, állatok, tárgyak. A látszólag csupán a személyes élet szférájában érvényes kapcsolatok és viszonyok észrevétlenül jelképessé válnak, egyre általánosabbá és közösségivé, egyre nagyobb ívűek lesznek. Ez a regény valami nagyon fontosat, mindnyájunk számára érvényeset mond el az életről, a munkáról, a világ apró dolgairól, amelyeket a nagyoktól csupán egy kis lépés választ el. A lépést együtt tesszük meg az íróval, hiszen amennyire az íróról, annyira az olvasóról is szól ez a regény; s ki ne tudná egy történet hősének helyébe magát behelyettesíteni?

Ábel népmesei ihletésű hős, az ő sorsát kiséri végig Tamási Áron trilógiája – Ábel a rengetegben, Ábel az országban, Ábel Amerikában – küzdelmét a létért, a megmaradásért. Csavaros észjárású, furfangos emberke, aki kalandjai során talpraesettségével, humorával, emberségével, segítőkészségével úrrá lesz a nehéz helyzeteken. Megjárja a rengeteget, a várost, Amerikát, hogy aztán visszatérjen szülőföldjére, a havasokhoz, mert ahogy a könyvben található, már szállóigévé vált mondat állítja: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne".

A Nobel-díjas Albert Camus-től a Goncourt-díj tavalyi jutalmazottjáig, Patrick Modianó-ig a kortársi francia novellisták legjobbjait mutatja be antológiánk. Széles és árnyalatos színkép bontakozik ki a gyűjteményből: az ábrázolt világ és az ábrázolás módszerei egyaránt változatosak. Valós képet kapunk a mai francia társadalom különböző rétegeiről és problémáiról, a kispolgárok önzéséről és a bohémek színes világáról, idegen vendégmunkásokról és hazai vagányokról, parasztokról és kalandorokról – de megismerhetjük a mai francia próza különféle szemléleteit és technikáit is, realisztikus ábrázolásmódját, káprázatos tűzijátékait, fantasztikum és humor ötvözetét, az „új regény” iskolájának módszereit, költői filozofikumát, szorongó abszurdjait, szellemességét, groteszk fintorait. A Notre-Dame tornyai – Szávai János válogatása – tájékoztat a mai francia irodalom áramlatairól, egyszersmind kitűnő, változatos, színes olvasmány.

A művek szerzői: Albert Camus, René Clair, Marcel Arland, Marcel Aymé, Louis Guilloux, André Dhôtel, Marguerite Yourcenar, André Pieyre de Mandiargues, Eugène Ionesco, Félicien Marceau, Roger Grenier, Boris Vian, Daniel Boulanger, Françoise Sagan, Jean-Marie Gustave Le Clézio, Patrick Modiano

A Vándorünnep az író posztumusz kötete, melyben ifjúkora egyik nagy élményét, az „elveszett nemzedék” húszas évekbeli Párizsát idézi fel. A laza visszaemlékezésfűzér feleleveníti a feledhetetlen város hangulatát, a dohányfüstben pácolódó Café des Amateurs jellegzetes bűzét, a lovas tartálykocsik dübörgését, a hazafelé vezető út kis üzleteit, kereskedőit, újságárusait, a hotelt, ahol Verlaine meghalt, s amelynek legfelső emeletén maga az író lakott és dolgozott. „Enyém egész Párizs, de én a füzetemé meg a ceruzámé vagyok” – írja Hemingway. A későbbi világsikerű könyvek alkotója feldolgozandó nyersanyagként szemléli az őt körülvevő világot, az „amerikai kolónia” figuráit, kiváló portrékat rajzolva többek közt Gertrude Steinről, Ezra Poundról, Ford Madox Fordról, s kiváltképp Scott Fitzgeraldról.

Ez ​a hatalmas alkotás részint Mauriac regényművészetének tudatos követéséről vall, részint modernizálása, korszerűsítése az író nagybátyja, a kiemelkedő francia író, René Bazin stílusának. E két forráson túlmenően ráadásul az egész mű erősen önéletrajzi jellegű is, sajátos válfaja a francia nevelődési regénynek. A mű főszereplője Jean, akit kisfiú korától kísérünk végig egy kalandokkal, merész pályafordulatokkal, intellektuális és társadalmi lázadásokkal egyaránt telített életúton, egészen a családalapításig, illetve a sokgyermekes, boldog, harmonikus családfői állapotig. A kiinduló helyzet a leginkább mauriaci a műben: a dél-francia, dúsgazdag család, amely szinte matriarchátusi módon épül fel. Uralkodónője, minden családi sors meghatározója Jean édesanyja, aki az értelmes, tisztalelkű kisfiú gyűlöletét kelti fel, és az ellene való lázadáson keresztül is meghatározza további sorsát, életmódját. Jean első szerelme az anyai ellenállás miatt lesz a családból való kivonulás, a menekülés indítóoka. Jean lemond a vagyonról, a kijelölt életpályáról, munkás, kalandor, újságíró, majd igazi író lesz, és közben átéli a két világháború közti Franciaország történelmi sorsát, hányattatásait. A trilógia másik két kötete (A kiscsikó halála, Bagolyhuhogás) elsősorban éppen ezeket a társadalmi folyamatokat mutatja be, a széles áradású epika, a tabló, a realista montázs, a több szálú cselekményvezetés eszközeivel. Az utolsó darabban azonban elkötődnek a szálak, a magányosan maradt, hatalmától megfosztott anya ismét szembesül fiával, és ez a második nagy találkozás immáron jelképi erejű összeütközése két életmodellnek, sorsvariációnak.
A rendkívül gazdag életanyagot görgető, a legjobb francia regénytradíciókat ujjáteremtő mű valódi esztétikai élmény.